A poszt a szerző hozzájárulásával és engedélyével változtatás nélkül kerül bemutatásra itt. Az eredetit a www.hellomagyarok.hu-n olvashatjátok el.
20 évvel ezelőtt, Hawaii-n éltem egy ideig és akkor, ott, a magyar közösségben hallottam egy öreg emigránstól azt a bölcsességet, amit a mai napig igaznak és alapvetőnek tartok.
Egy parkban összegyűltek minden héten a magyarok és barbecue közben információt cseréltek, munkát szereztek és ajánlottak, barátkoztak és természetesen politizáltak. Többször előkerült, hogy „otthoniaknak” mit és hogyan kellene, kellett volna csinálniuk, mindig volt valaki, akinek volt megfejtése a problémákra. Egyik este különösen felhevülten és vehemensen vitatkoztak az éppen akkor aktuális magyarországi problémákon olyan magyarok, akik közül sokan a háború után, illetve a hetvenes években jöttek el. Ekkor hangzott el egy addigra már 60 felé járó barátunk szájából, hogy azok ne próbáljanak meg okosak lenni, akik a nehéz pillanatokban maguk mögött hagyták az országot és semmit nem tettek azért, hogy élhetőbb, szebb vagy jobb legyen. Nem baj az, ha valaki a jobb megélhetés, a nyitottabb szemlélet, a több pénz vagy bármi miatt új hazát – na jó, lakhelyet – választ, csak ne tegyen utána úgy, mintha ő sokkal jobban meg tudta volna oldani a problémákat, mint azok, akik otthon maradtak.
Néhány év magyarországi tartózkodás után, két éve ismét elköltöztem otthonról, ezúttal már gyerekekkel, családdal. Ez a gondolat ismét eszembe jutott, éppen amikor elhatároztam, hogy nem olvasok többet magyarországi híreket. Csak felidegesítem magam, dühöngök és nem értem azokat, akik otthon ülnek és hagyják, hogy bárki bármit megtegyen velük vagy az országgal.
Eleinte reggeli kávé helyett olvastam a friss híreket, nem is nagyon volt szükség koffeinre, hogy felmenjen a vérnyomásom és rendesen felébredjek. Ha egészen ideges akartam lenni, akkor még a kommenteket is elolvastam, azoktól tuti úgy mentem neki a munkanapnak, hogy alig bírtam megállni.
Aztán találkoztam más magyarokkal és észrevettem, hogy kétféle hozzáállás van: az egyik figyeli a híreket, vadul vitatkozik, amikor lehetősége van rá és úgy nagy általánosságban elmondható, hogy elhozott mindent a magyar mentalitásból, ami rossz. Nem vitatkozik, hanem személyeskedik, nem érvel, hanem ordít (esetleg 62-es fontot használva nyilvánít véleményt vagy minden mondatát minimum 10 db felkiáltójellel zárja). Irígy azokra, aki előbb jöttek, előbbre tartanak, kommunistázik/zsidózik/bármizik és szidja a bevándorlókat (che???), fúr és szembemegy mindenkivel, előbb kikönyörgi a segítséget („ti már régebb óta itt vagytok, jobban tudtok segíteni..”), aztán az első adandó alkalommal átver, lelép, cserbenhagy, röviden: kicsiben hozza a magyar valóságot. Ezért rendesen panaszkodik is, hogy nem tud gyökeret ereszteni, hogy nem tud beilleszkedni, hogy nem érti a környezete a viselkedését. Csak magyarok társaságát keresi, és megszállottan bizonygatja a magyarságát. Esetleg mondjuk tízezer kilométerre a hazájától… Ehhez hozzátartozik természetesen az is, hogy sokkal jobban tudja, mit kellene az otthoniaknak másképp tennie és még külföldön is ássa tovább a „pártok közötti árkot” – ismétlem – több ezer kilométerre a magyar valóságtól.
A másik típus tudomásul veszi, hogy nem otthon van. Nem próbálja meg megmagyarázni a befogadó országnak, hogy az mindent rosszul csinál, legfeljebb megpróbálja a maga módján megoldani, ha problémája van. Otthonról csak az ötleteket hozta magával, megvalósít, kreatív, lelkes és vállalkozó szellemű. Ennek köszönhetően általában sikeres is. Éppen ezért nem vagy csak csekély mértékben érdeklik az „otthoni” hírek, sokszor nem is érti, hogy miről beszélnek neki a rokonok és barátok, amikor öntik rá az információt, nyakló és kérés nélkül.
Én is ilyen lettem az elmúlt néhány hónapban. Nem zárkózom el attól, hogy meghallgassam a magyarországi híreket, de nem keresem már őket. Néha elér egy és más a közösségi médián keresztül, de már inkább nem mélyedek el benne, nem hagyom, hogy 2500 kilométerről is mérgezzen az, ami miatt eljöttem otthonról, ami miatt elhoztam a gyerekeinket.
Nem várhatjuk (el), hogy megváltozzon bármi is Magyarországon (vagy a fejekben, főleg a felnövekvő generáció fejében), amíg magunkban hordozzuk azokat a szokásokat, mintákat, amelyek miatt oly sokan kerekednek fel és hagyják el az országot. Amíg ragaszkodunk ezekhez a rossz beidegződésekhez és magunkkal cipeljük olyan helyekre is, ahol nincs létjogosultságuk. Sokan felháborodtak, amikor egy ismert újságíró arról panaszkodott nemrégen, hogy ő már inkább nem mondja meg külföldön, hogy magyar – köztük olyan, külföldön élő magyartól is érkezett kritika, akinek egyéb megnyilvánulásai fényévnyi távolságra voltak az európai normáktól vagy az őt befogadó ország szellemiségétől. Hurcoljuk magunkkal az otthoni híreket, tönkretesszük azt az közeget, ahova elmenekültünk előlük és mintha még örülnénk is annak, hogy panaszkodhatunk és idegeskedhetünk ezeken a problémákon.
Én inkább megiszom a kávémat reggel, nyugodtan és békésen.
