Helló Mindenki. Hosszas távollét után jelentem, újra itt.

  Csak néhány mondatban felvázolnám az utóbbi idők rettenetes történéseit és egyben okait is a blog szünetnek. Először is kitartó és alapos 'hozzá nem értéssel sikerült megölni a laptopomat. A Windows 8.1 teleszemetelésével és a sok használhatatlan program letöltéseivel majd az évek óta használt de nem frissített munkaképtelenné vált Windows-al..teljes kék halál állt be egy reggelre. Csak töltött és töltött és töltött..én meg vártam...a csodára, mert az kellett. De nem jött! Így egy hét után a nem reagáló F8 és egyéb megmentő kombinációk felhagyásával döntöttem. Szerviz, de előtte mentés ezerrel. Mert a C meghajtó tömve volt az utolsó két év történéseivel, videók, képek, dokumentumok, naplómappák...mintegy 120 GB anyag. ....Hát nem volt egyszerű,..ugyanis  nem engedett belépni a hard drive.Mintha megkukult volna.

    Megoldás ? Igen! Régi hard drive kivesz, új megvesz /130 font / betesz...régi hard drive külső egységre kapcsolva, másik laptopra csatlakoztatva, letölt-feltölt,  Windows 10 install az új Samsung SSD-re, mentett elemek áttöltése.....Mindez röpke 4 hét alatt.. /Nem röhög!/ Nem értem rá..rengeteg a tenni való..hajjj "Bár volna két életem"...

Nos, röviden ennyi. De újra itt, frissen, fiatalosan, készen a folytatásra a megmentett képekkel, videókkal.

Így aztán belecsapok a lecsóba a nyári, Japánban tett kirándulás folytatásával. Azonban szűkszavú leszek, nincs idő sokat körmölni. Beszéljenek inkább a képek és a rövidfilmek.

Pénteknél hagytam abba anno..így aztán szombattal folytatom. Egy nagyon rövid Kamakurai kirándulással. A 15 órás repülőút után masszív jet lagunk volt, ami konkrétan napokon keresztül tartó ,vészes álomkórt jelentett. Majdnem másfél napot sikerült kómában tölteni az ágyban...ugyan elhatároztuk a Kamakurai kirándulást, mert közel a tenger meg izé...De a reggeli indulás helyett azonban, mindjárt sikerült délután 5-kor felébredni, pánikba esni, hogy ezt elcsesztük....de még nem késő, húzzunk bele, rohanjunk, hátha....

  Sikerült vonattal odaérni mire teljesen besötétedett, így látni alig láttunk valamit...viszont elmondhatjuk: Ott is voltunk! Íme itt a bizonyíték...

A lényeg a lényeg...Egyel több ok, hogy az idén visszamenjünk.

Tanulva hibáinkból, másnapra precízebb tervet kovácsoltunk. Az idő szorítása miatt elhatároztuk,hogy reggel korán útra kelünk. Nem engedünk az ágy mágneses vonzásának. Mégis csak Japánban vagyunk, vagy mi!? Kyoto lett a célpont, többek között a több mint 2000 temploma miatt, na és persze azért, mert jó messzire van Tokiótól és mert a távolságot a híres japán, szuper expressz vonattal, a Shinkanszen-el tehetjük meg. 513 km két és fél óra alatt. Elég kihívóan hangzott. És valóban...repesztettünk mint a szélvész..én teljesen hülye vagyok a modern technológiához, de gyorsan tudatosult bennem, hogy ez valami brutál szerkezet.

Copy from Wikipédia : " 

Kiotó (japánul 京都市 kjótosi, szó szerinti magyar fordításban „főváros”) japán nagyváros Honsú szigetén.

Lakossága eléri a másfél millió főt. Régebben a császári Japán fővárosa volt, ma a Kiotó prefektúra székhelye, amely Oszaka és Kóbe városokkal az Oszaka–Kóbe–Kiotó urbanizált régiót alkotja. 1997 decemberében itt határozták el a szén-dioxid és egyéb üvegházhatású gázok kibocsátásával foglalkozó egyezmény létrehozását, ami később Kiotói jegyzőkönyv néven vált ismertté.

1994-ben az UNESCO Kiotó, Udzsi és Ócu városát a Világörökség részévé nyilvánította."

Szépen, rendben, jó turista módjára el is indultunk másnap reggel. Mondhatom , megérte. 

Most pedig jöjjön néhány kép is. 

A vasút állomás liftje

Mágneszáras biztonsági kapu

Föld alatt a vonathoz

Utasok csinosban

..és persze gondoltak a cigisekre is.....volt dohányzófülke...full extrásan, úgy jó japánosan.

Meleg volt rendesen...

Ez nemtommivót....de elég különleges, nem ?

Azután találtunk egy igazi, 10 székes, kicsi, maszek kifőzdét...gondoltuk ott kajálunk ....úgy is volt, a kaja is jó volt, a tulaj is jó fej volt, tényleg 10 szék volt bent, egyszerre ennyi vendégre volt kalibrálva.....na , meg persze pár teljesen barátságos, kapitális méretű, fekete csótányra, a hátam mögött futkostak a falon.....mindenki látta őket csak én nem, ménincsnekemszememahátamon?!!! Áhhhh :-)

Az állomásra vissza már csak laza sétafika volt. Megcsodáltuk az éjszakai fényben tündöklő Kyoto Tower Hotelt és tornyát. Ráadásként épp elkaptunk egy megbolondult, zenélő szökőkutat. 

Mint a múltkor ígértem, folytatom a történetemet...

Skóciát imádtam, szeretem a mai napig is, de minél délebbre jövünk, annál többet fizetnek a gondozói munkáért... és hát elsősorban pénzt keresni jöttem a Királyságba, s persze sorban kipróbálni mindent, ami eddig kimaradt az életemből...

Leeds. Egyetemi város Yorkshire-ban:

Itt egy 38 éves, paralízissel (cerebral palsy) született fiatalembert kellett gondoznom. Voltak járulékos „effektek”, némi autista beütés, no meg meg kellett érteni, hogy születésétől kezdve különleges figyelemben volt része, központi kérdés volt a családban a vele való foglalkozás (a szülők és nővére is egészséges emberek), így nem róható fel, hogy kialakult nála egy jókora adag önzés.

Szeretem a kihívásokat és a pszichológiát. Így nem nyomasztó feladatként éltem meg a munkát, pár nap alatt ráhangolódtam az életvitelére. 9:00-kor ébresztő, addig előkészíteni mindent, reggelit, ruháit, fürdőszobát, elmenni, megvenni az Independent című napilapot – mert hogy politkusnak készült a lelkem (mondjuk nem volt egy buta gyerek!), - beállítani a nappaliban (ahol reggelizett) a TV-t a kívánt (hír-)csatornára és ha csak egy percet is késtem, 9:01-kor már szólt a telefonom, hogy merre vagyok... :-)

Mindennap ugyanaz a napi rutin, óramű pontossággal. Heti lista, hogy mit eszik, pl. csütörtökönként csirke, péntekenként hal, stb, az ebédhez összekeverni a lettice-t a majonézzel, vacsorára csak mellé; melyik nap van hajmosás, keddenként bevásárlás, ilyenek... szerencsére teljes körű itinert, user manual-t kaptam hozzá... de amint egy kicsit eltértem, „alkottam”, már dorgálás volt... :-)

Kibírtam.

Mint mondtam, pár nap alatt belerázódtam, s ettől kezdve rutinná vált és a szünetekre koncentráltam... :-)

Ugye, hivatalosan napi három óra pihenőidő jár. (négy óránként fél óra, a 24 órás felügyelet mellett). Ezenkívül ott volt az éjszaka (este pontban 10:00-kor villanyoltás), amikor biztos nem zavart, mert ugye működött az óramű. A gond az volt, hogy a szünetet ő kötelező érvényűnek értelmezte, vagyis el KELLETT mennem „kikapcsolódni” (holott volt külön szobám), akkor is, ha épp zuhogott az eső, vagy mosnom kellett volna magamra, vagy csak egyszerűen meg akartam nézni egy filmet. Mondjuk nem nagy ügy, beültem az autómba és szokásom szerint felfedeztem a várost, a környéket, vagy messzebb mentem, ami az időbe belefért...

Egy kis kitérő, képekkel... Leeds:

A park tóval, ahová futni jártam:

A Kirkstall Abbey, ahová meg rajzolni:

...és a temetők, a sírkövek, a kelta keresztek... csodálatosak!

...és nem hagyhatom ki a poént sem (akinek nem ingle, ne vegye magára!):

Gyönyörű a bradford-i székesegyház:

...és York mindenestül. A vár, a katedrális, a város egycsapásra a kedvencem lett:

meg A Kék Bicikli:

Aztán, amint "kifogytam" a látnivalókból (bizonyos távolságnál nagyon nem mehettem messzebb, mert a délutáni csúcsforgalomban időre vissza kellett érnem), a múzeum hatalmas (és természetesen ingyenes) könyvtárában töltöttem a szabadidőmet. Imádtam azt a sok szakmai, építészeti könyvet, pl. a régi angol téglaépítészetről, meg egyéb helytörténeti összefoglalókat... Ötleteket is adott a sok könyv, így jutottam el közeli ipari múzeumokba, Thwaite Mills, Armley Mills, etc.... (Itt tudtam meg például, hogy a Leeds Castle nem Leedsben van, hanem Londonhoz van közelebb, így azt akkor néztem meg, amikor később ott dolgoztam...)

Ezek "vizimalom alapú" létesítmények, a folyó mellé települtek. Textil-feldolgozással (gyapjú - birkák, ugye?), nyomdával, vasművel "foglalkoztak". (majd külön írok posztot, mert rengeteg képem van...)

A munkám épp a karácsonyi, újévi időszakra esett, így vinni kellett a srácot a vidéken lakó szüleihez. Magyarázatképp, a tehetősebb angolok itt vidéken élnek, a fiuk az állapota miatt lakott a városban (közlekedés, orvosi felügyelet közelsége). Speciálisan átalakított autója volt a srácnak, egy Citroen Berlingo (az itteni TB fizeti!), hátul lenyitható rámpával, amelyre felhajthatott az elektromos kerekesszékével (amit az itteni TB fizet).

Azt rögzítettem, + biztonsági öv ééés: indult a „rémálom 2.0”! :-)

Ugyanis a kacska kezével szegény nem vezethetett, de kapitányként mondta, hogy melyik sávba soroljak be, mikor álljak meg, mert piros a lámpa (tényleg?) :-) (amúgy volt SatNav is! És igen, a TB fizeti azt is!). A kerekesszékén lévő joysticket amúgy nagyon jól kezelte...

Szóval az ünnepek alatt jókat kocsikáztunk, s mint kiderült, a fiú édesanyja 56-ban jött ki Magyarországról még fiatalon, aztán itt ment férjhez. A srác nem sokat tudott magyarul a „köszönöm, jó napot, viszontlátásra” szavakon kívül... :-)

Készültem, egy mákos bejglit sütöttem (magyar mákból) ajándékul, amin igencsak meghatódott a hölgy...

Aztán szabadnap, csak este kellett érte mennem, majd második ünnepen ugyanúgy...

Én is kaptam tőlük ajándékot (a srác rövid idő alatt nagyon megkedvelt engem), könyveket.

Tibor Fischer: Under the Frog (56-ról szóló) könyvét, két George Mikes könyvet (ő is újságíró, humorista, de nem a „mi” Mikes Györgyünk, George a XX. sz. elso feleben vandorolt ki Angliába) ; egy nagy Oxford Dictionary-t, meg két nagyon szép gyüjteményes művészeti könyvet...

Én is meghatódtam...

A szilvesztert a srác a barátainál töltötte egy másik vidéki kúriában, ott is ovációval fogadtak (kismadár vitte a hírem?), csinos lányok marasztaltak, hogy én is szilveszterezzek velük... :-P

Érdekes a carerekhez való hozzáállás. Bármikor mentünk a sráccal vásárolni, mindenütt mosolyogtak ránk az emberek, értékelik és tisztelik a gondozói munkát (bár ők nem vállalnák, kevés angol carerrel találkoztam).

Voltak egyéb érdekes történetek. Benevezett egy „rapid-randira”, de hát nem ő kellett a lányoknak... szegényt úgy megsajnáltam... aztán a neten keresett hölgyeket, jelentkeztek is Natasák, Olgák, Oroszországból, elég nehéz volt elmagyarázni neki, hogy ők csak angol férjet akarnak fogni... Igyekeztem meggyőzni, hogy az Élet majd kellő pillanatban elhozza a megfelelő társat...

Aztán lejárt a „mandátumom”, továbbléptem, egy kis holidayt adva magamnak a déli tengerparton, keresztül utazva fél Angliát.

De ez már a következő történet... :-)

Ismét egy poszttal válaszolnék a pénteki (20.-ai) bejegyzésre. És amolyan rendhagyó módon... A pszichológus néni(?) azzal magyarázza a külföldön dolgozó honfitársaink rövidebb életét, hogy idekint „fokozott lelki megterhelésnek” vagyunk kitéve... Szerintem ez egyáltalán nem ország-, hanem inkább egyén- és helyzetfüggő.

„Az élet nem habostorta” - hangzik el A tanú című filmben. Hát nem bizony! Sem Magyarországon, sem külföldön nem az! Viszont bárhol is vagyunk, rajtunk áll, hogy sütünk-e tortát és díszítjük-e finom tejszínhabbal...!

Mert ugyan dolgozni jöttünk ki, de – legalábbis tapasztalatom, - ha a kezdeti nehézségeken túl van az ember (és nem fut bele újabbakba), akkor a szabadnapjait értelmesen kihasználva feltöltődhet, s felfedezheti az új környezetét (vagy akár a régit). Korábbi posztomban már írtam, hogy Skóciában is a day offokon mindig csavarogtam, ez is egy módja, hogy a stresszt levezessük (nem, nem találtam fel a spanyol viaszt, de nem is vagyok pszichológus! :-) ). Perczel Forintos Dóra szerint „jellemző ránk magyarokra, hogy az anyagi javak megszerzésére, birtoklására túlzottan nagyok az igények”. Most akkor ezért nem lennék magyar? Nekem a nem kézzelfogható világ, az érzések, élmények többet jelentenek! Amúgy is nehéz hetem volt (mondjuk magamnak „csináltam”!), íme egy kis képes hétvégi beszámoló.

London. Nem először, de (Budapesten sem egyszer jártam a Margitszigeten), mindig van új felfedeznivaló...

Gyalogos/biciklis híd a Paddigton Basin felett

Már régóta szerettem volna megnézni Heatherwick stúdió alkotását a Rolling, vagy másnéven Curling Bridge-t. Ez Paddogtonban van, pont ahová a vonatom beér, így itt kezdtem. Sajna, csak péntekenként délben lehet megtekinteni működés közben (a turistákon kívül ki ér rá akkor?), így a videót a YouTube-ról szedtem (s a gif forrása a wikipédia, de az összes többi saját fotó).

Így működik:

Aztán átkerekezve a Hyde parkon,

(ha még nem mondtam volna, bringával mentem – már csak a „hosszú élet reménye” miatt is! hehe! ),

a Wellington Arch érintésével

a Buckingham Palotához értem:

Ha a királynőt nem is láttam, de egy lovas őrségváltást megszemlélhettem...

A felirat némely embernél is aktuális lehetne:

Majd a Trafalgar Square. Nelson admirális mögött már feltűnt a Nemzeti Galéria.

Itt Peder Balke 19. sz.-i norvég festő műveire voltam kíváncsi. Lenyűgöző, ahogy az Észak fényeit, jéghegyeit meg tudja jeleníteni!

S persze - és ki tudja hányadszor, - elmerültem a „nagyok” képeiben... Murillo-tól Canalettóig,

Turner-től Renoir-ig...

A Trafalgar Square-en valami színpadot „ácsoltak”, (kivégzés lesz?) nem néztem utána, milyen alkalomból, amúgy is igyekeztem, olyan áprilisi időjárás volt, hol kisütött a nap, hol beborult. Távolban a Big Ben,

Ami közelről is úgyanúgy néz ki! :-P

A Parlament a Temze partján

Westminster Abbey gyönyörű kőcsipkéi... sokáig álltam ott! Fantasztikus!

Covent Garden, London egyik művésznegyede

Érdekességek útközben:

Gyalogoshíd a Temzén:

London Eye:

és vissza a Big Benhez:

Nem azt mondom, hogy most ettől leszek hosszú életű, de hogy több, az biztos. Különben is, inkább hiszek a minőségben, mint a mennyiségben. De ezt majd százötven évesen még végiggondolom...! :-)