Kronológiai sorrendnek megfelelően, naplószerűen fogom leírni, hogyan éltem meg életem első 'óperenciántúli' kirándulását. Miután nagy izgalommal készültem / több okból is kifolyólag / és mert nagy hatással is volt rám, elnézést kérek ha túl részletes lesz ez a beszámoló. /Célom elsősorban magamnak,családom tagjainak megőrizni örökre, ezt a képekkel megtűzdelt utazást és beszámolót. Remélem majd az unokáim is -ha lesznek majd- élvezettel fogják olvasni , merre járt a "szédült" nagyanyjuk./ A beszámolómban csak a saját fotóim lesznek benne, néhány majd nagyon gyenge minőségű lesz..de vállalom a kritikákat is. Igyekeztem minden érdekes pillanatot elkapni, néha tényleg nem volt idő a kamerát vagy a telefont beállítani.
Mint például ezt..a felszálláskor a Boeing 787-9 Dreamliner fedélzetén.
Mielőtt valóban belevágok a japán "lecsóba", szeretnék néhány apró dologról említést tenni azoknak, akik nem ismernek de olvassák a blogomat.
Lassan 5 éve élek és dolgozom Angliában fodrászként. Egyedül jöttem ide majdnem 50 évesen azzal a tervvel, hogy gyökeresen megváltoztatom az életemet és megteremtem magamnak a lehetséges legnagyobb anyagi biztonságot. Sikerült. Nagyon keményen dolgoztam. Két lakást fizettem az itteni fizetésemből, évente 3-4 alkalommal utaztam haza szabadságra. Megteremtettem magamnak egy csinos és biztos hátteret otthon.Megvettem magamnak mindent amire vágytam és nem sanyargattam magam a 20 pennys, este leértékelt szendvicsekkel vagy olcsó ennivalókkal. Mindezek mellett csinos kis összeget sikerült félreraknom. Ez nagyon fontos volt számomra. / Hazautazásaim során sokszor találkoztam vagy utaztam együtt sok éve Angliában dolgozó magyarokkal. Például 12 éve egy londoni ,nagy, plasztikai sebészeti klinikán dolgozó nővérkével majd egy 8 éve itt élő házaspárral gyerek nélkül..és még sorolhatnám. Beszélgetéseink alkalmával kiderült, hogy nincs egy fillér megtakarított pénzük sem. Nekem ez nagyon furcsa volt.Tapasztalatból tudom, hogy itt nem nehéz félretenni,legalább is könnyebb mint otthon..persze csak ha valaki akar. Számomra a biztonság a legfontosabb. Főleg egy idegen országban. Soha nem tudhatjuk mi történik velünk. Bármi váratlan...betegség, váratlan változás esetleg extra kiadások...Itt nincs kihez fordulni, nincs kitől kérni...emlékszem a nővérke pl. szemüveges volt és nagyon óvatosan törölte meg a lencsét, mert az otthoni szabadsága alatt eltörte a bal szemüvegpálcát és hevenyészve ragasztotta össze az apukája. Azt mondta, az új szemüveg lesz vagy 200 font de most egy darabig nem tudja megcsináltatni, mert nincs pénze...majd gyűjt -persze, biztos nem volt gond neki, 3x annyit keresett a magánkórházban mint én- de én tuti megőrülnék ha nem lenne félretett pénzem.....Just in case'.../
Szóval..csak azt akartam mondani, hogy aki próbálja kitalálni, honnan volt nekem erre pénzem /szerintem tök jó fej vagyok, mindig gondolok másokra, mint pl. most, azokra, akik azonnal elkezdtek a zsebemben turkálni /
/depositphotos.com/
Hát innen.
2017.július 25.kedd 15:45 pm, London Heathrow Terminál 5
Kezdjük azzal, hogy mint külföldi vendégmunkás általában a London Luton reptér látogatója vagyok rendszeresen, mint törzskönyvezett Wizzair utas. Nos! Már ezért érdemes volt felébredni, látni Európa és a világ harmadik legforgalmasabb repülőterét. Nemzetközi utasforgalom szempontjából, beleértve az átszálló utasokat is, a világon a legnagyobb . Én meg még sosem voltam itt, úgyhogy tátottam a számat rendesen a méretektől. Minden rendezett, átlátható, magas szinten modernizálva,még egy tapasztalatlan utazónak is könnyű eligazodást biztosít. Beleértve a reptéri személyzetet is. Hihetetlen volt látni, mennyivel magasabb szintet és minőséget képviseltek az itt dolgozók. Mindenki elképesztően kedves, mosolygós, segítőkész, olykor humoros, vicces, közvetlen. Ellentétben a 'Lutonos' grumpy, durcás, savanyú, hanyagul kinéző és hanyagul is beszélő alkalmazottakkal. Őszintén megmondom, a hosszú út miatt szorongtam rendesen, de miattuk máris jobban éreztem magam. Valami hihetetlen pozitív kisugárzásuk volt, ami nagyon jól jött....tulajdonképpen, nyugodtan mondhatom, képletesen "összefostam" magam mindentől../előbb a hosszú út miatt, másodszor a repülési fóbiám miatt ,-13 óra a levegőben és nyilván nem fog elromlani a repülőgép, na persze, nem hát-..és végül a reptértől. Mellesleg az 'összefosás', úgy mint konkrét történés később baromi jól jött volna, mert 1 hétig horrorisztikus szorulásom lett...gőzöm nincs mitől, talán a sok hal, a nagyon különböző kaják, a sok csodálkozástól elfelejtettem vagy nem értem rá inni, vagy csak fóbiám lett a szupermodern klotyóktól...ezt már sosem tudom meg!! U.I. Tegnap este itthon végre...!!!
Várjuk a British Airways BA5 Boeing 787-9 Dreamliner indulását. Check-in rendben megvolt,nagy bőröndöket leadtuk, az enyémben persze benne volt a fél ház. A reptérnek imádtam minden percét. Úristen! Özönnyi ember, több száz járat indul és érkezik ötpercenként, dübörögtek a nagy 'madarak' felettünk.Iszonyat lázban égtem, azt sem tudtam hova nézzek, Ezerféle arc, nemzet, ruhák, mint egy nemzetközi életképes divatbemutatón...Szalmakalapos, hófehér vászonruhás 60-as szőke hölgy, a kalapnál is nagyobb napszemüvegben, gondoltam ő már jön valahonnan, Honolulu vagy Thailand..mert napbarnított bőre kiabált...de az is lehet, hogy indult, láthatóan stílusosra vette...peruiak, poncsókban, gitárokkal, nádsípokkal, brazil sportolóknak kellett utat adni , mert para-olimpikonok voltak tolókocsikban, civil ruhás ' amerikai katonacsajok egy csoportja / a jelvényük azért fel volt tűzve /, sorolhatnám vég nélkül...Villogtam mint a pereces és mondogattam magamban, atttyaúúúúristen, ez kurvajóóóóó! :-)
Beszállás előtt ettünk még egy jó kis lazacos-kagylós-mittomén milyenes' puccos-reggeli-ebédet.
Na igen, amiről fontos beszélnem, az a repülési 'limitem'. Maximum 2,5 óra.....Volt! Eddig! Most aztán fel kellett vérteznem magam mindennel. A pontos információk szerint a repülés 12 óra 30 perc Londonból a tokiói Narita Airportra.
Szóval repülünk úgy vagy 4 órája már, előttem a műholdas monitor dugig zenével, jó filmekkel, játékokkal és még annyi mindennel. Millió gomb, nyomkodom őket mint az állat ezerrel, baromira tetszik. A gép tele utasokkal, mindenhonnan. Szuper kényelmes ülések, extra szerviz, kaja-pia-olimpia..mondanám...de tényleg. Az ablak nyomógombbal sötétíthető, van rajta vagy 8 fokozat..ezt is nyomkodom. A szárny mögött ülünk, én az ablaknál. A felszállás hibátlan volt, néztem a hatalmas szárnyat a rajta fel és lecsukódó részeket a navigációk közben. Messze magasan repültünk követve a föld gömbölyűségét, utólag olvastam el, hogy egyes légitársaságok és országok, Oroszország és Korea miatt kiemelten nagy kerülővel közlekednek, a legbiztonságosabb légi folyosón. /Múlt hét pénteken az Air France egyik gépe 366 utassal a fedélzetén 10 km közel repült pont akkor és ott, ahol Korea ügyeletes heti rakétája Japán északi szigete, Hokkaidó közelében japán felségterületű vizekbe csapódott be./ Így aztán amikor elhagytuk Európát , majd Svéd-Norvég és Finnországot, csodálkozva láttam, hogy nagy ívben felfelé kanyarodunk a térképen Oroszország északi része felé. De most már tudom, miért nem megyünk egyenesen!!!...Rárepültünk a Bárensz-tenger vonalára és majd csak amikor elértük Szibériát , csak akkor egyenesedett kissé a repülési vonalunk. De akkor is kitartóan Észak-Szibériában repültünk közel 6000 km-t. Szóval volt még hátra 8000 km, közel 8 óra a levegőben. -50 fok van odakint, beléptünk Szibériába Kaniuskaya-Tundra felett.Kezd sötétedni, a nap már csak a jobb szárny csúcsát nyalogatja. 8:10 pm van.Most vitték el a vacsora maradékát épp, a derekam szarakodik, bent van már 2 fájdalomcsillapító. Kaptunk 2 kispárnát, plédet, fejhallgatót, szemellenzőt, mindent a kényelemhez. ja és sok-sok bort, vöröset-fehéret, kávét, whiskyt, rengeteg vizet és gyümölcslevet szolgálnak fel. Persze minden benne van a a jegyárban.
Megettem mindent!! Teriyaki csirke, zöldségkörettel,rizzsel, bor, narancsos csoki, hideg saláta előételként, sok víz és banán.A sztyuvik édesek, tündériek, érdekes, hogy nincs köztük csinibaba, mint a pinky Wizzairnél. Mindenki az idősebb generációból van, na és persze 2 idősebb férfi is van köztük.
Hosszú út...nagyon hosszú, rengetegen alszanak, én nem. Ahhoz túl izgatott vagyok. Nézek lefelé...Amit látok...Szibéria..még mindig, nagyon ronda, kurva nagy és egyforma...Fúúúúapuskám, nagyon durvaaaa...
Hajnali 3:30 perckor landoltunk. Japánban az időeltérés +9 óra, hulla vagyok. A leszállás sima volt, tökéletes és biztonságos.Megérkeztünk Tokió Narita Airportra.
/ ezt ne kérdezzétek miért nem áll egyenesen....kipróbáltam mindent, forgattam mindenfelé, akkor is így rakja fel /
Ezt még itt Angliában rendeltük meg angol-japán utazási irodától. Külföldi turistáknak ez kell, ha utazgatni akarnak a különféle japán vasúti társaságokkal . Japánban ez nem beszerezhető, beutazás előtt ennek meg kell lennie. 2 főre 500 font volt, de megérte, mert majdnem minden vasúti társasághoz használható korlátlan mennyiségű utazásra és távolságra . Legfőképp kell a Shinkansen szuperexpresszhez. De a reptéri JR irodában helyjegyet kell váltani, mert nem lehet akárhová leülni.
Várjuk a csatlakozásunkat Tokió Shinjuku városrészébe...addig nézgélődtünk
..és már a vonaton...valódi leather ülések, patika tisztaság, nano-tech tájékoztatás, számítógép mindenhol, basszuss ez nagyon jaj eddig..én meg 15 óra utazás után szétcsúszva :-)
De legalább már nem kérdezem: "Ott vagyunk már ?" !!!
Folyt. köv
