/foto: http://bouvet.cafeblog.hu/

“Minden elválás és búcsú: kis halál. És minden találkozás: újjászületés.

Sem születni, sem meghalni nem szeretünk. Mindkettő nagyon nehéz. Az egyik azért, mert nem tudjuk, hová kerülünk és mi lesz velünk – minden új és ismeretlen még. A másik pedig, mert nem tudjuk elengedni a régit. Ragaszkodunk mindenhez, még akkor is, ha rossz, mert nem tudjuk, lesz-e másik. Még mindig jobb a megunt keserves régi, mint a semmi.

Világhírű zenebohócunk híres mondása: “Van másik!”

Láttad őt? Gonosz bohócok elvették tőle és összetörték a hangszerét. Ott maradt szegény kifosztva, szomorúan, zene nélkül, de a kabátja alól mindig előkapott egy új hangszert: kis fuvolát, kis trombitát, kis harmonikát, kis hegedűt, és játszott tovább. Csodálatosan! A zenét nem tudták megölni.

Azt kiáltotta, boldogan és büszkén: “Van máááásik!” Mindig van másik.

Tél után tavasz, éjszaka után reggel, betegség után gyógyulás, és halál után új élet jön.

Húsvét van!

Nézd meg a fehér és rózsaszín virágos fákat, a rügyeket, a sárga aranyesőt. Színes lett a világ és illatos. Érzed? Ez nem csupán virágillat, hanem az újjászületés mámora. Az egész természet azt kiáltja: VAN MÁÁÁÁSIK!

Friss! Új! Reménykedő! Élettel teli! Csukott arcodat fordítsd az égre: újra meleg a nap, és langyos az eső. Érzed? Minden újjászületik. Te is – csak vedd észre, kérlek! Hogy nemcsak halál van, hanem születés is.

A feltámadás nemcsak a hívők ünnepe, hanem minden emberé. A tiéd is. Rádöbbenhetsz, hogy erősebb vagy, mint a halál, és arra is, amit az eredeti görög szó, az anástasis jelent: “újra lábra állni”. Benned van az erő, az Élet ereje, hogy újra lábra állj. Élő lélek van benned, nem lehet téged legyőzni.

Játszd tovább a zenédet! Szépen, vidáman.”

Müller Péter

                                                                /blog.raffaifoto.hu/

Lackfi János mesterségére nézve író, költő, műfordító, egyetemi oktató. Több mint tíz könyvet írt felnőtteknek, ugyanennyit gyerekeknek. Nem mellesleg magyar állampolgár, továbbá öt magyar állampolgár apja és egy magyar állampolgár férje. Élőhelye a magyarországi Zsámbék, de időszakos jelleggel bejárta Európát, s eljutott Amerikába vagy Afrikába is.

                                                         Nos, lássuk "Milyenek a magyarok" ?

A Helikon könyvkiadó szerint:

"Milyenek is a magyarok? Kevés beszédű, magányos cowboyok és kocsmai hencegők. Lepedőakrobaták és sámlin reszkető Gedeon bácsik. Hátrafelé nyilazók és cekkerben bontott csirkét cipelők. Alkoholisták. Dehogy alkoholisták, csak megisszák a magukét. Folyton panaszkodók és forrófejűek. Pacalevők és pizzafalók. Asztalsarkon búsongók, akik párszor az asztalra csaptak, és beleremegett a történelem. Valamikor nagyon tudtak focizni, most nagyon tudnak rá emlékezni. Ha meg akartak halni, mindig lerántottak magukkal egy törököt is. Ez az útikönyv elkalauzol a földönkívüliek ismerős birodalmába, kiderül belőle, hol húzódik a belga–magyar határ, kitalálták-e a magyarok az ideális társadalmat, igaz-e, hogy minden magyar tud atombombát gyártani és lóháton állva hatos fogatot hajtani. Ha valaki a könyv olvastán nem tudja, sírjon vagy nevessen, nyugodtan tegye egyszerre mind a kettőt."

Az író weboldaláról ollózva  fussunk át egy összeállítást . Kuncoghatunk is akár, de a könnyezés sem kizárt mint lehetőség. Ki - ki vegye ami neki jobban esik.

                            ' A magyar ember eltöprengett, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar."

"Abból, hogy vallja, borban az igazság, ezért pár pohár után az asztalt kezdi csapdosni, és kijelenti, hogy mindig neki van igaza. Vallja azt is, hogy sörben a békesség, ezért pár korsó után jóságosan kijelenti, hogy mindenkit szeret, és mindenkinek igaza van. A pálinkában ilyem elvont fogalmak nincsenek, azt inni kell, a többi majd kiderül.

Abból, hogy minden külföldinek kész elmagyarázni, hogy nyelve agglutináló, mint a japán, vagyis kicsi darabkákból van összeragasztva minden egyes szó. A japánokkal egyébként abban is egyetért, hogy minden tisztességes ember először a vezetéknevét adja meg, s csak aztán a keresztnevét. Ez így logikus, nem tudni, miért nem értik az összes többiek!

Abból, hogy titkon büszke szitkozódási kultúrájára, és megszámolta már, hogy nevezetes „b” betűs szavunk különböző igekötőkkel felszerelve legalább kilencféle értelemmel bír.

Abból, hogy végtelen mennyiségben képes disznó vicceket, anyósvicceket, rendőrvicceket és zsidóvicceket mesélni.

Abból, hogy a tésztát édességnek tekinti, mákkal, dióval, lekvárral eszi, és ezzel idegrohamba kerget minden becsületes olaszt.

Abból, hogy hisz a szent Levesben, melyet az étkezés elején szolgálnak fel, a szent Savanyúságban, melyet a húsételhez szervíroznak, és a sajtról legfeljebb melegszendvics jut eszébe, semmiképp sem egy sajttál.

Abból, hogy míg az angol búcsúzás nélkül távozik, a magyar távozás nélkül búcsúzik.

Abból, hogy ajtóhoz érve előreengedi a hölgyeket, de bevág eléjük, ha kocsmába lép, hogy vadnyugati lovagiasságból saját testével fogja fel a repülő késeket.

Abból, hogy le és felsegíti a hölgyek kabátját akkor is, ha azok nem akarják.

Abból, hogy kötelességszerűen megjegyzi, magyar ember evés közben nem beszél. Mondja mindezt teli szájjal.

Abból, hogy mások egészségére kívánja a tüsszentést, pedig egy dán inkább bocsánatot kér miatta.

Abból, hogy nem tűri a böfögést, pedig a mongoloknál ez a háziak főztjének kötelező dicsérete.

Abból, hogy nyilvánosan orrot fúj, pedig ez Japánban súlyos illetlenség.

Abból, hogy rászól arra, aki szívja az orrát, vagy szemrehányóan zsebkendőt nyújt neki, és nem tűri az étellel való szörcsögést sem, pedig ezek Japánban vagy Kínában természetes dolgok.

Abból, hogy hegynek hívja a dombokat és tengernek legnagyobb tavát.

Abból, hogy kedvenc tejtermékei nevét sehogy sem tudja lefordítani nyugati nyelvekre. Nem, nem fromage blanc, nem is mascarpone, nem is cottage cheese, hanem tejföl. Értik? Meg tejszín meg túró meg Rudi.

Abból, hogy az összes nép fiaival ellentétben a jobb kezén hordja jegygyűrűjét, gyémántot pedig semmiképpen sem tetet bele, mert az flancolás.

Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!

Abból, hogy gyerekként répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.

Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.

Abból, hogy tudja, ennek a listának még nem ért a végére, és lehet, hogy soha nem is fog."

forrás:http://milyenekamagyarok.blog.hu/2013/03/11/fuled_bokaig_491